Tegnap sikeresen teljesítettem eddigi életem leghosszabb futását, lefutottam a félmaratont. Hosszú volt, nagyon hosszú. A másodlagos célom, hogy 2 órán belül érjek célba, nem sikerült, de legalább megcsináltam :).
Reggel még nagyon izgultam, de aztán tudatosítottam magamban, hogy csináltam már 3 órás Kis formát, 6 órás 48-t és 8 órás 108-t, így a 2 órás futás sem lehet gond :). Igaz, hogy más megterhelés, de akkor sem. Bár Tündit az már az elején elvesztettem, az első 10 km nem is volt igazán gond, tudtam a lépést tartani a 2 órás iramfutókkal, utána viszont elvesztem. Voltak pillanatok, amikor nagyon jól ment, de 18 km után már bele kellett sétálnom.
Alig vártam már a végét, időben is itt vesztettem sokat, szinte csak vánszorogtam a célig. Hiába a felkészülésem eléggé foghíjas volt (nem szeretek igazán futni és esőben, hidegben meg pláne nem).
A futás után viszont kevéssé éreztem magam fáradtnak. Picit fájtak a lábszáraim, de miután hazaértem (volt még egy kis napozás a szigeten) még nyomtam egy kis fegyencet is, csak hogy teljes legyen a nap 🙂 .
De most, hogy ez megvolt, töretlenül haladok a cél felé. Lesz még maraton és az igazi cél majd egy Ironman teljesítése. Persze ehhez majd meg kell tanulnom rendes úszni és kell egy bringa is 🙂 . Addig is a futást kell erősíteni, szépen fokozatosan.
A futásról: rengetegen voltunk 🙂 . Szerintem a Margitsziget alkalmatlan ennyi ember indítására, az elején nagyon kellett figyelni, nagyon szűk volt az útvonal, ez később is zavart. Sajnos szurkolóból nem volt túl sok, a leglelkesebbek a dobosok, a Bátor táborosok és a Suhanj alapítványosok voltak, ők töretlenül nyomták. Köszönet nekik, sok erőt adtak.