Vályogház tapasztás

Tegnap kimentünk Schaffihoz és Palkóhoz, segíteni házuk felújításában. Egy kissé elhanyagolt vályogházat vettek még tavaly és hát elég lassan haladnak a rendberakásával így munka mellett. Hatalmas élmény volt ismét vályoggal dolgozni, még gyerekoromban dédinél tapasztottunk vályoggal, igaz nem ilyen nagy volumenben, csak kisebb javításokat végeztünk.

Lefelé menet még beugrottunk Reniért és Istvánért Monorra. Reméltem, hogy idejében elkészülnek, mert hajlamosak a késésre és az időhúzásra. Kommunikáltam is feléjük, hogy időben szeretnék megérkezni Diósjenőre, hiszen segíteni megyünk, és nem délben kéne kezdenünk. Persze mi késtünk 🙂 , mert bő 20 perccel később indultunk, mint terveztem (és Monor messzebb van, mint gondoltam).

A tapasztás végül is jól sikerült, elégedettek voltak munkánkkal (legalábbis nem húzták le, bár lehet, hogy majd leverik az egészet és megcsináljál maguk 😀 ). Majdnem egy teljes szobát sikerült befejezni, de este tíz után inkább abbahagytuk. Nagyon bele lehet feledkezni a munkába és jól tudjuk egymást spannolni (stenkelni, de sok szép magyar szót tudok).

Ugyanezt kellene belevinnünk az alakuló CSS szervezetbe és valóban megfogni és végezni a munkát nem csak beszélni róla, mint már 3 éve tesszük. Azóta nem igazán történt semmi előre lépés szervezeti, közösségi szinten. Persze egyénileg van fejlődés és megértés, de a közösségi rész még nem igazán működik. Folyton beszélünk arról, hogyan tudnánk segíteni embereknek, de még a „közösségen” belül is vannak akiknek segíteni kellene és még sem történik ez meg. Nem kell mindig messzire nézni és nagy dolgokat keresni, tervezni, hogy segítsünk, sokszor inkább magunk körül a közvetlen környezetünkben kellene körül nézni. Ez sokszor nehezebb, mert ezeket az embereket ismerjük, van velük kapcsolatunk, néhányszor már megsértődtünk rájuk, ismerjük hibáikat és hülyeségeiket, ezért egy ismeretlen idegennel szemben sokkal inkább tudunk segítőként megnyilvánulni.

Ma ismét megbeszélés, hogy mi is fog történni szervezet ügyben, majd kiderül van-e egyáltalán értelme foglalkozni ezzel, vagy már tényleg hagyni kéne a fenébe. Mindig az indián közmondás jut eszembe:

„Ha észreveszed, hogy döglött a lovad, szállj le róla!”

Én még próbálom elhitetni magammal, hogy nem döglött.